Visszatelepítés
A GEMENCI HÓDOK
NYOMÁBAN
Vajon van-e ügyvéd, aki a hódok nevében pert nyer az őket kíméletlenül pusztító emberrel szemben? Két évvel ezelőtt (ÉT 1997/3. sz.) tettük fel e költői kérdést. Azóta mintha egy kicsit jobban állna a hódok szénája. És a miénk is, hiszen mégiscsak tettünk valamit a hód visszahonosításáért.
A Duna–Dráva Nemzeti Park Gemenci Tájegységén őshonos, de a múlt század közepén kipusztult eurázsiai hód (Castor fiber) visszatelepítésének lehettünk tanúi az elmúlt három évben. (Az ÉT 1997. évi 10. számában írt az akcióról – A szerk.)
Telepítés és bevándorlás
A program ötletét a WWF (Természetvédelmi Világalap) adta, megvalósítását magyarországi és ausztriai szervezetének, az ausztriai Konrad Lorenz Intézetnek és a DDNP-nek a munkatársai segítették. A visszatelepítési program keretében 1996 szeptembere és 1998 októbere között kilenc telepítési napon hét hódcsaládot, négy egyedet (mint két család két-két tagját) és öt magányos egyedet bocsátottak szabadon a gemenci holtágrendszerben.
 |  |
| Hódnyomok a vízparton | Faágakból és gallyakból épített hódvár |
Az eurázsiai hód valaha Európa és Ázsia mérsékelt övi területének minden folyóvize mellett megélt, de a múlt század végére az egyedszáma földrészünkön ezerkétszáz körülire csökkent. Néhány országban már a múlt században védetté nyilvánították; a sors iróniája, hogy Svédországban erre 1873-ban, kipusztulása után két évvel került sor.
A hódok számának csökkenése csak kisebb részben tulajdonítható a vizes élőhelyek visszaszorulásának. A fő ok a túlzott vadászat lehetett: gereznájáért, húsáért és a hódzacskóért, a castoreumért* vadászták.
Vizitökkel benőtt hódélőhely
Az eurázsiai hódnak a XX. század elejére csak néhány földrajzilag elkülönült alfaja maradt fenn Franciaországtól a Bajkál-tóig, valamint Mongóliában. Visszatelepítésével, a fennmaradt populációk támogatásával tizenöt országban próbálkoznak. Az első visszatelepítés 1922-ben Svédországban kezdődött, s napjainkban az ottani állomány a százezret is meghaladja. Számos helyre természetes úton is visszatértek a hódok. A dunai vízi utat használva így jutottak el az ausztriai állományból a Szigetközbe és a Morava folyó természetes folyosóján át a szlovákiai Kromerizbe. A Szigetközben még csak néhány családból álló, a Morava mentén viszont körülbelül száz egyedet számláló populációt alkotnak. A természetes bevándorlás a mesterséges visszatelepítést is segítette, ennek köszönhetően az egyedek száma minden alfajban elérte az életképes populáció fennmaradásához szükséges minimumot: az eurázsiai hód ma körülbelül 430 ezer egyeddel képviselteti magát a Föld élővilágában.
Tündérrózsa, nyírfakéreg, harmatkása
Az eurázsiai hód az Óvilág legnagyobb rágcsálója, a kifejlett állat testtömege a 20–30 kilogrammot is eléri. A rágcsálók közül a hód alkalmazkodott legjobban a vízben való mozgáshoz. A teste torpedó alakú, a szőrzete vízálló, lapos, pikkelyes farkával és úszóhártyás hátsó lábával löki magát előre.
Élelemraktár a vár előtt
Kanadai rokonától eltérően az eurázsiai hód ritkán épít várat, ahol teheti, a partoldalba vájt üregben lakik, járatának hossza 0,8 és 11 méter között változik. A hódalagút végén levő lakóhelyiség átmérője 50–80 centiméter. A kotorék bejárata a víz alatt van, s a hód szárazföldi ellenségei nem látják, hová bujik be az állat. Így a kölykeit is nagyobb biztonságban tudhatja. Ha a víz nem elég mély ahhoz, hogy a várának megfelelő bejáratot alakítson ki, vagy ha a letelepedésre kiválasztott patak túl gyorsan folyik, a hód gátat épít.
 |  |
| A hódrágás nyomai | A nagyobb fákkal is megbírkózik |
A várát rendszerint éjszaka hagyja el, akkor fogyasztja nyáron főként lágyszárúakból, télen inkább fakéregből álló táplálékát. Kedvelt növényeinek listája igen hosszú, az eddig összegyűlt megfigyelések szerint mintegy százötven lágy szárú és nyolcvan fás szárú növényfajból válogat. Kedvencei a fehér tündérrózsa, a vízitök, a libatopok, a keserűfüvek, a sóska, a kányafű, a harmatkása, a kanáriköles stb. A fás szárú növények közül legszívesebben a rezgőnyár, a fehér nyár, a fehér fűz és a közönséges nyír kérgét, fiatal hajtásait és levelét eszi. Táplálékát a vízpartot szegélyező 10 méteres sávban szerzi be, ennél távolabbra csak ritkán merészkedik.
A hód társas viselkedése minden más rágcsálóétól különbözik. A hímek és a nőstények tartós, monogám párkapcsolatban, többgenerációs családokban élnek. A családok a szülőpárból, a kétéves kölykökből (a szubadultokból*), az egyévesekből és a fiatal kölykökből állnak. A kis közösség hierarchikusan épül fel: az idősebbek uralkodnak a fiatalabbak felett. A kölykök megszületésekor a szülők elüldözik a szubadultokat, feltehetőleg azért, mert a territórium élelemforrásai korlátozottak.
Együtt a család
Állatunk nem kimondottan szapora, minden évben a nőstények 50-70 százaléka kölykezik, s egy, legfeljebb két kölyköt hoz a világra. Az átlagos családok létszáma három és öt között van. Kevés utódjukról a hódok körültekintően gondoskodnak, ennek köszönhetően nagy a túlélési arány. A család együtt tölti a telet a kotorékban, s a télire felhalmozott élelemforrásból gazdálkodnak. Északon a kemény fagyok miatt a hódok hosszabb időre a jég fogságába kerülnek, és heteket, hónapokat töltenek a kotorékukban. A jég alatt, a homályosan megvilágított üregben nem észlelik a napszakok változását, ezért életük nincs szinkronban a Nap járásával. A kotorékból kiszűrődő hangokból arra lehet következtetni, hogy a hód téli napjai hosszabbak, 26-29 órásra nyúlnak. Így számukra a tél kevesebb napból áll.
A vár keresztmetszete
(Élet és Tudomány Grafika)
A hód a természetben 7-8 évig él, fogságban viszont 25 éves példányok is vannak. Természetes ellensége a barnamedve, a hiúz, a farkas és a rozsomák. Hazánkban a hiúz és a farkas ugyan él az Északi-hegyvidéken, de ott is nagyon ritka midkettő, ezért a gemenci hódokra egyikük sem veszélyes. A fajon belüli agresszió sem számottevő oka az elhullásnak, a visszatelepített hódokat leginkább az orvvadászat, a hálóba akadás és a közúti baleset fenyegeti. Több országban annyira szapora, hogy már a vadászatát is engedélyezik.
A gemenci hód
A Gemencre visszatelepített hódok nagy részét (tizennyolcat) az ausztriai állományból fogták be. Rajtuk kívül kilenc egyed érkezett a bajorországi Duna-szakaszról, valamint egy öttagú család Lengyelországból. Az összesen harminckét egyedet a tájegység különböző pontjain bocsátották szabadon. Kisebb részük a kitelepítés helyen alakította ki territóriumát, nagyobb részük azonban elvándorolt, és kilométerekkel távolabb foglalta el lakhelyét.
Territóriumukat télen tudjuk a legkönnyebben felderíteni, mert ilyenkor fakéreggel és hajtásokkal táplálkoznak, s ennek jól látható nyomai vannak. Nyáron szinte lehetetlen megtalálni őket, mert a lágy szárú növényeken nehezen azonosítható a rágásuk. (Persze ez csak elméleti kérdés, mert a WWF támogatása a napokban lejár, s lehet, hogy a hódok sorsának követése ezzel abbamarad.) Revierjeik* néha csak egy 2-3 hektáros tóra terjednek ki, máskor egy holtág 4-5 kilométeres szakaszát birtokolják. Területük nagysága az elérhető táplálék mennyiségétől és az évszaktól is függ. Nyáron nagyobb a körzetük, télen viszont - amikor a vizet jég borítja - csak a biztonsággal bejárható holtág-részletet használják.
 |  |
| A betelepített hódok ketrecben várják a szabadulást | Kedvenc növénye a fehér tündérrózsa |
| (A szerző felvételei) | |
Visszatelepített hódjaink javarészt partoldalba vájt lyukakban laknak. A kotorékokat nem könnyű felfedezni, mert a bejáratuk a víz alatt van, ezért a megfigyelő szerencséje nagymértékben függ a Duna vízállásától. 1998-ban a novemberi és a decemberi nagyvíz fennakadást okozott a megfigyelésében. Ez a kisebb baj, de egyelőre nem tudni, hogy a tél eleji árvíz hogyan befolyásolta az akkor még csak néhány hónapos kölykök túlélését. Igaz, az ausztriai Duna-szakaszról Gemencre került állatok már hozzászoktak a nagy vízszintingadozáshoz, de lehet, hogy a szeszélyes vízjárás a terület elhagyására késztette őket. Tény, hogy alig két évvel az első gemenci telepítés után már a nemzeti park határain kívül, a mentett oldalon is láttak hódot. Ott a Duna vízszintjének szélsőséges változása mellett is legfeljebb 1 méternyit emelkedik vagy apad a víz.
Ahol a partoldal lejtése túl kicsi, vagy ha az áradás nyomán a vízszint megemelkedik, és magas part híján az állat a felszínre kényszerül, a hód faágakból és gallyakból várat épít. A tél beköszöntével hódunk a lakóürege bejáratánál az összegyűjtött friss hajtásokból, esetleg nagyobb fákból élelemraktárt létesít (lásd ábránkat). Akkor sem marad táplálék nélkül, amikor a fagy beálltával már nem tudja feltörni a jeget, hogy elhagyja a kotorékát. Az áttörhetetlenül megvastagodott jégtakaró kialakulásáig naponta megújítja a lékjét, s azon keresztül éjszaka elhagyja lakhelyét, hogy táplálékot keressen. Ha a víz sokáig nem fagy be, hajlamos több fát kidönteni, mint amennyire a tél folyamán szüksége lesz.
És ami utánuk marad...
A kidöntött fák hamar kisarjadnak, a hód elhagyott váraiban vidra, róka, borz és pézsmapocok telepedhet meg. A lakatlanul maradt várakat észrevétlenül elfoglalja a növényvilág. Ahol a hód gátat épít (nálunk ilyent egyelőre nem találták), ott az építmény mögött kialakuló tó népes állatsereget vonz. Némelyiküknek állandó lakhelyül szolgál, mások csak egy úszásra keresik fel a hódok tavát. A gát csak alapos szűrés után engedi tovább a vizet. A Lettországban élő hetvenezres hódállomány gátjai a számítások szerint évente 32 billió köbméter vizet tisztítanak meg, s ez az embernek tetemes pénzmegtakarítást jelent. A gát mögött a vízszint akár 1 méterrel is megemelkedhet, ennek következményeként a talajvíz is megemelkedik, és a hódok tavának környezetében új, nedvességkedvelő növénytársulások jelenhetnek meg. Ha pedig a tó kiszárad, termékeny földterület marad a helyén. Több európai országban, például Franciaországban és Lengyelországban azt tapasztalták, hogy a hódok vonzzák a turistákat. Finnországban, Oroszországban és Svédországban, ahol erős populációi vannak a hódnak, a vadászatát is engedélyezték.
Gemencen a figyelmes erdőjárók csak itt-ott bukkannak egy-egy hódépítményre vagy fadöntésre a víz partján. Békés rágcsálónk munkájával akaratlanul is hozzájárul ahhoz hogy változatosabb, színesebb legyen a gemenci erdő. Visszatelepítésével többek között ez volt a célunk. A hódok nevében az ember ellen indított perben talán enyhítő körülménynek számít.
„Sajnos nincsenek arra vonatkozó adatok, hogy „fénykoruk idején” mennyi hód élt hazánkban. Viszont nagyságrendileg iránymutatónak tekinthetők azok a régi feljegyzések, amelyek szerint 1854 és 1877 között mintegy hárommillió hódirha került kereskedelmi forgalomba Magyarországon” – mondta el Márkus Ferenc a WWF Magyarország igazgatója, a szervezet tíz éves születésnapját ünneplő hód-visszatelepítési programjának jubileumi telepítésén múlt pénteken a Mártélyi Tájvédelmi Körzetben. Ide valamint a Hortobágyi Nemzeti Park területére 15 eurázsiai hód (Castor fiber) érkezett. A családokat három helyszínen engedték el, így többek között a Körtvélyesi-holtágnak és a Sas-érnek is új lakói vannak
