Az Igazi hódokról - 3. rész

Nagy körültekintéssel választják ki az új helyszínt

A kitelepítés helyszínét az érintett nemzeti park szakembereinek bevonásával határozzák meg. Erre legalkalmasabb helyszínek a zavarásmentes, nyugodt holtágak, lassú folyású mellékágak. Többek között fontos feltétel, hogy az adott mederben folyamatosan elegendő legyen a vízmélység, hiszen a hód számára létfontosságú, hogy a hódvár bejára víz alatt legyen, ugyanis ez védelmet nyújt a ragadozókkal szemben. Fontos szempont még a partfal szerkezete és megfelelő magassága. Sziklás, köves, túl meredek, vagy túl lapos partfalba nem tud kotorékot építeni.

A hód ma védett állat, és elsősorban védett területeken él. Természetes ellensége nemigen van. A legfőbb veszélyt az állatra a túlzott zavarás jelenti, amit leginkább turisták, csónakázók, horgászok, halászhálók okoznak. Ez utóbbi azért jelent problémát, mert az állat könnyen belegabalyodik a hálóba, és megfullad.


Úszóbajnok és gondos szülő
A hódfélék családjának jelenleg csak két faja él a Földön: az eurázsiai (közönséges) hód és a kanadai hód (Castor canadensis).

Az eurázsiai hód Európa legnagyobb testű rágcsálója: testhossza eléri akár a száz centimétert is, tömege pedig 20-30 kilogramm körül van. A hód jó úszó. Ebben segíti a hátsó lábujjai között feszülő úszóhártyája és csupasz, pikkelyes, lapított farka, amelyről könnyen felismerhető és nem téveszthető össze más állattal.

Faágakból épített várban vagy a partfalba ásott kotorékban húzódik meg, mindkettő bejárata a víz alól nyílik, így a ragadozók nemigen férnek hozzá a „fészekhez”. Falevelekkel, hajtásokkal, fakéreggel táplálkozik. Hogy friss élelemhez jusson a fákat tövüknél elrágja el, majd a kidőlt fatörzsön lakmározik.

A hódok a családi életformát kedvelik. Habár a kicsinyek (nőstényenként egy-kettő) már pár hetes korukban tudnak úszni és önállóan táplálkozni, mintegy két évig szüleikkel maradnak.